Semmelweis Ignác, az anyák megmentője babu 2023. 06. 28., sze – 17:01 Jelenidő „Felfedezni annyit tesz, mint látni, amit mindenki lát és közben arra gondolni, amire senki.” (Dr. Szent-Györgyi Albert) Semmelweis Ignác Fülöp valószínűleg az egyik legismertebb magyar orvos, nagyságát a gyermekágyi láz kóroktanának felderítése s az általa kidolgozott prevenció adta, amelynek során egy konkrét betegség okainak felderítésén túlmenően a fertőzéssel és annak megakadályozásával kapcsolatban olyan elveket fogalmazott meg, amelyek jelentőségét csak egy jó évtized múltán a francia Pasteur és a német Koch bakteriológiai kutatásait követően ismerték fel. Eredményeit külföldi klinikákon először az angol Lister alkalmazta a gyakorlatban, az aszeptikus műtéteknél.Napjainkban, ha egy családban gyermek születik, az rendszerint örömmel teli idő, boldogan viszik haza a babát és a mamát. Régen sok anya halt meg egy-két héttel a szülés után a „gyermekágyi” vagy „puerperális” láznak nevezett megbetegedés következtében: magas láz, alhasi fájdalom, a medence szöveteinek vizenyője, tályogképződés, hashártya-gyulladás, szepszis, delírium, szívelégtelenség. E végzetes kórnak felismerője, tudományos kutatója volt Semmelweis Ignác, aki 1818. július 1-jén, 205 éve született Budán. A várbeli katolikus gimnáziumba járt, éles eszű, kitűnő tanuló volt. Egyetemi tanulmányait 1837 őszén (apja utasítására) a bécsi jogi fakultáson kezdte, majd még abban az évben átiratkozott az orvosi karra. Az első évet ott, a másod-harmadévet Pesten, a 4–5. évfolyamot ismét Bécsben végezte és 1844. május 21-én ott kapta meg orvosdoktori diplomáját, valamint szülészmesteri oklevelét. Egy évvel később sebészdoktorrá avatták. Diplomái megszerzése után tanársegédi állást kapott a bécsi közkórház szülészeti klinikáján. Bécsben a szülészetet külön választották, az I. osztályon történt az orvostanhallgatók képzése (akik rendszeresen boncoltak, az anatómiai gyakorlatról mentek a nőgyógyászati órára), itt orvosok és diákok vezették le a szülést. Az osztályon a nők 10%-a halt meg gyermekágyi lázban, az anyák egyre jobban rettegtek a klinikától, féltek ott szülni. A II. osztályon bábák asszisztáltak a szülésnél (akik nem vettek részt boncolásokon), itt az anyák 3-4%-ánál jelentkezett a puerperális láz. A kórházba beutalt várandósok csaknem mind szegények voltak, hiszen a tehetősebbek ebben az időben otthon szülték meg gyermekeiket. Az otthonszülések esetén, még a nagy szegénységben, kevésbé higénikus és kényelmetlen környezetben is a nők helyzete sokkal jobb volt, mint azoké, akiket a tágas kórtermekben kezeltek, mert előbbieknél a gyermekágyi halálozás 3% alatti volt. Semmelweis – a professzorokkal szemben, akik próbálták eltussolni a halálozásokat, elterelni a gyanút a klinikáról – kutatott, mindent feljegyzett, minden elhunytat felboncolt, a tapasztalatokat lejegyezte és folyamatosan analizálta a statisztikáit. Megállapította, hogy a gyermekágyi láz és ennek következtében a halálozások oka nem epidémia (általános járvány), hanem endémia, vagyis helyi kiváltó okot kell keresni. Több bizottság is próbálta feltárni a tragédiák okát, nem sok eredménnyel. A kórházat vezető orvosok meggyőződése az volt, mint bárkié Európában abban az időben, hogy a gyermekágyi lázat „miazma” – fertőző pára – okozza, amely jelen van a légkörben. Semmelweis azonban elutasította ezt a felfogást, hiszen akkor a miazmának egyformán kellett volna kifejtenie károsító hatását mindkét osztályon. A többi szóba jövő ok és magyarázat (meteorológiai, csillagászati körülmények, a betegek megijednek stb.) is elfogadhatatlan volt számára. Az egyik törvényszéki orvos a boncolásnál használt szikével véletlenül megszúrta az ujját. Semmelweis megfigyelte, hogy a sérült és a hamarosan elhunyt orvoson ugyanazok a tünetek fejlődtek ki, mint a gyermekágyi lázban szenvedő anyáknál. Tehát a halál oka a „hullaméreg” fertőzés, amely a boncteremből érkező orvosok és diákok kezéről került a nők szervezetébe. Nem a vérmérgezés tényének felismerése volt a nagy teljesítmény, hanem annak megértése, hogy a boncolást végzők kezén ott van a fertőző anyag, csak seb kell hozzá, hogy a vérpályába jusson. Hipotézisének megerősítése érdekében állatkísérletet végzett (ez akkoriban nem volt olyan gyakori, mint a mai kutatásorientált orvostudományban), ezzel az eljárással tulajdonképpen bevezette a kísérletes kórélettant is. Korszakalkotó módon vett kilenc frissen szült házinyulat, majd a gyermekágyi lázban elhunytaktól gyűjtött szövetkaparékkal megfertőzte őket. Mind a kilenc állat a betegség jellemző tüneteivel elhullott és a szövettani eredmények igazolták feltételezéseit.Semmelweis volt az első, aki felismerte: a gyermekágyi láz nem önálló kór, hanem fertőzés következménye, és a fertőzött kezekkel terjedhet. A fiatal orvost valósággal mámorossá tette felismerése – de ugyanakkor bűntudatát is felébresztette. Ő maga is számtalan halottat boncolt föl, mert szeretett volna rájönni, miért hal meg olyan sok nő a szülészeten. („Felismerésem következményeként meg kell vallanom, hogy csak az Isten tudhatja azoknak a nőknek a számát, akiket idő előtt én küldtem a sírba”.) Semmelweis nemcsak felismerte a bajt, de megtalálta a megoldást is: „Hogy a kézhez tapadt hullarészeket szétroncsoljam – 1847. év május közepe táján, a napra pontosan nem emlékszem, chlorina liquidát használtam, e folyadékban kellett minden hallgatómnak és nekem is vizsgálat előtt kezet mosnunk.” Több vegyszer kipróbálása után 1847 tavaszán a klórmeszet választotta fertőtlenítőszernek. Kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtt klóros kézmosásra, de előírta az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is, ami könyékig, körömkefével végrehajtott, negyedórás procedúra volt. Intézkedései rendkívül népszerűtlenek voltak, kollégái pedig nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a gyermekágyi láz a kézfertőtlenítések után az orvosok szülészeti osztályán kisebb lett, mint a bábákén. Sok orvos és orvostanhallgató hallani sem akart a kötelező kézmosásról, az egyetemi szabadságjogok forognak kockán, mondták. Mit gondol, kik vagyunk? Bábák? Semmelweis, aki sohasem volt tapintatos ember, egyszerűen gyilkosoknak nevezte és továbbra is kötelezte őket a fertőtlenítés szabályainak betartására. 1848 tavaszán Semmelweis több társával együtt tagja lett a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának, ettől függetlenül hivatását folyamatosan gyakorolta. A bécsi közkórházban nem hosszabbították meg a szerződését, így az osztrák orvosok megszabadultak kényelmetlen és rebellis magyar kollégájuktól, aki megtörve, apatikus hangulatban és szegényen tért vissza szülővárosába, ahol a magyarok örömmel üdvözölték. Pestre költözött, ahol 1851-ben a Rókus Kórház főorvosának, majd 1855. július 18-án a szülészet és nőgyógyászat professzorának nevezték ki a Pesti Tudományegyetemen. Kiváló sebész is volt, a pesti klinikán elsőként végzett petefészek műtétet és másodikként császármetszést. 1857-ben a zürichi egyetem meghívta tanárnak, de ő inkább Pesten maradt, ahová a hivatása kötötte. Ez év június elsején, a krisztinavárosi Boldogasszony-plébániatemplomban frigyre lépett a 19 éves Weidenhofer Máriával. Öt gyermekük született, közülük hárman megérték a felnőttkort, de csak egyiküknek születtek utódai.Felfedezését és az aszeptikus eljárással elért eredményeit csak barátai hosszas unszolására publikálta az Orvosi Hetilapban, A gyermekágyi láz kóroktana címmel. Ezzel a problémával foglalkozott A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése című könyvében is, amely 1860-ban jelent meg német nyelven. Rendszeresen publikált az Orvosi Hetilapban, vezette a szülészeti és gyermekgyógyászati rovatot, majd szerkesztette a Nő- és Gyermekgyógyászat szakmai mellékletet. Nagy hangsúlyt fektetett az orvosok továbbképzésére, de főleg a fiatal orvosok képzésére. Tervei között szerepelt egy szülészeti és nőgyógyászati tankönyv kiadása is. Már évekkel halála előtt magatartásában furcsaságok, az elmezavar jelei jelentkeztek. A felfedezése óta kialakult súlyos önvád mellett a személyét, eredményeit ért támadások még jobban próbára tették megviselt idegrendszerét, deviáns viselkedése miatt 1865. július 31-én Bécsbe, a döblingi elmegyógyintézetbe utalták, ahol agresszív magaviselete miatt ápolói súlyosan bántalmazták, valószínűleg ennek következtében 1865. augusztus 13-án elhunyt. A hivatalos verzió szerint (gennyvérűség) szepszis végzett vele, de sokan úgy gondolják, a döblingi intézet megállapítása téves volt. 2000-ben megindult újabb orvostörténeti vizsgálódások teljes mértékben bizonyították Semmelweis betegségének okaként a paralysis progresszivát, vagyis a hűdéses elmezavart (a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise), amit valószínűleg még fiatalkorában egy gyermekágyi lázban elhunyt vérbajos asszony boncolásakor szerzett kézsérülése révén kapott. Ennél a betegségnél az egyre súlyosabb elmezavar évtizedek alatt alakul ki. Az elfogadott diagnózist Benedek István fogalmazta meg Semmelweisről szóló ismert a (paralysis progresziva) kimondása miatt sokat támadott könyveiben és szakcikkeiben. Az orvosok által lefolytatott legújabb orvostörténeti kutatások az ő megállapításának helyességét igazolták. Halálával kapcsolatban különös következtetésre jutott Gramvölgyi László ismert bűnügyi szakíró elméleti kriminalisztikai vizsgálódásaival. Szerinte az anyák megmentőjét brutálisa agyonverték a döblingi elmegyógyintézetben, hiszen szakmai téren nagyon sok ellensége volt. Dr. Czeizel Endre leírása szerint Semmelweis enyhén szólva „nehéz” ember volt, de nem elmebeteg. Elmegyógyintézetbe utalásáról feleségének panaszait követően háromtagú konzílium döntött, akik „lehetőséget láttak orvosi indokkal történő eltávolítására”. A tragikus véget azonban bizonyosan nem akarták, „nem számítottak a bécsi elmegyógyintézet ápolóinak brutális magatartására, sőt gyilkos tettére”. Az ápolók két alkalommal is nagyon súlyosan bántalmazták (a boncolási lelet többszörös végtagtörésről szól), majd „megkötözve, orvosi ellátás nélkül, sebei okozta vérmérgezésben hagyták elpusztulni”. Földi maradványait 1891-ben Budapestre hozatták és családjának sírboltjába helyezték, majd 1965-ben új sírba temették, szülőházának udvarában, mely jelenleg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad helyet. Életében nem kapta meg az őt megillető elismerést, a Magyar Tudományos Akadémia sem vette föl tagjai sorába. Az utókor azonban többféle módon adózik nagyságának: 1906-ban az eredetileg német nyelvű könyvét lefordították és „A gyermekágyi láz kórtana, fogalma és megelőzése” címmel kiadták magyarul, más irásaival együtt egy kötetbe szerkesztve, Győri Tibornak köszönhetően. 1906-ban az Újvilág utca felvette a nevét,1906-ban felállították Stróbl Alajos Semmelweis szobrát, 1912-ben róla nevezték el az Orvosegyesület székházának auláját. 1952-ben az Erzsébet kórház felvette Semmelweis nevét,1965-ben hamvait szülőháza falába helyezték, és ott a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeumot fölavatták. A Budapesti Orvosi Egyetem 1969-ben, hosszú folyamat eredményeként vette fel egykori tanárának a nevét. 1970-ben a kispesti egészségügyi szakközépiskola megkapta a nevét –1991-ben egykori munkahelye, a bécsi klinika is az ő nevét vette fel, 2004. október 22-én az Egyetem belső telepén leleplezték Domonkos Béla Semmelweis szobrát. 2005. február 4-én a Városmajori Tudományos Ülés keretében Krasznai János szobrászművész Semmelweis-domborművét avatták föl az Ér- és Szívsebészeti Klinikán. Róla nevezték el a Semmelweis reflexet, amelyet az angolszász irodalom így határoz meg: „a tények automatikus elutasítása megfontolás, vizsgálat vagy kísérletezés nélkül”. Ismeretesek más, a lényeget érintő megfogalmazások is, így a fogalom nem tekinthető egységesnek, mint ahogy eredete is vitatott. A magyarban az említett reflex áldozatára azt is mondják: „megelőzte a korát”. 1980. augusztus 6-án Zdenka Vavrova, kitűnő cseh csillagásznő felfedezte a 4170. számú kisbolygót, amelyet Semmelweisről nevezett el. Munkásságának, emlékének szobrot állítottak a Chichago-i International Museum of Surgical Science-ben. Az életnagyságot meghaladó szobra a világ 10 leghíresebb orvosával van kiállítva, mint pl. Röntgen vagy Pasteur. Halálának 150. évfordulóján széles körű megemlékezés történt, nem csak Magyarországon, de a nagyvilágban is. Teheránban 2015 decemberében Orbán Viktor miniszterelnök felavatta az első iráni Semmelweis-szobrot, melyet Madarassy István készített. Életéről, munkásságáról számos tanulmány, életrajz, regény, postabélyegek, emlékérmék jelentek meg. Az anyák megmentőjéről eddig 9 filmet készítettek, az elsőt az USA-ban 1938-ban. (Metro-Goldwyn-Mayer: That mothers live – Hogy élhessenek az anyák, Oscar-díjas.) Semmelweis Ignác gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezéseinek 1847–1861 között nyomtatott formában megjelent egyes dokumentumait 2013-ban az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította. A Magyar Közlönyben olvasható az a határozat, hogy a kormány 2018-at Semmelweis Ignác emlékévvé nyilvánította azzal a céllal, hogy méltó módon emlékezzenek meg „az anyák megmentőjéről”, születésének kétszázadik évfordulóján. A magyar szülészt ma az orvostörténész Fielding H. Garrisont idézve: „Az orvostudomány egyik mártírjának tekintjük, a legragyogóbb nevűek egyikének, akinek minden szülő nő tartozik valamivel.”Dr. Vajda Sándor (A szerző, az orvostudományok doktora írásához terjedelmes könyvészetet csatolt, amelyet, szíves engedélyével, nem lévén tudományos közlemény, nem közlünk.) Hozzászólások Sliderban megjelenés: Ki
