Európa kulturális iker-fővárosai Chirmiciu András babu 2025. 08. 25., h – 18:01 Hunyad Jelenidő Gorizia, Gorica, Görz vagy Guriza – Közép-Európa számos más városához hasonlóan az olasz–szlovén határon fekvő város(ok) is többnyelvű elnevezéssel rendelkezik, gazdag történelmi és többnemzetiségű jellege nyomán. Olaszul Gorizia, szlovénül Gorica, németül Görz, az irodalmitól igen eltérő helyi olasz dialektusban pedig Guriza. Gorizia, Gorica, Görz vagy Guriza – Közép-Európa számos más városához hasonlóan az olasz–szlovén határon fekvő város(ok) is többnyelvű elnevezéssel rendelkezik, gazdag történelmi és többnemzetiségű jellege nyomán. Olaszul Gorizia, szlovénül Gorica, németül Görz, az irodalmitól igen eltérő helyi olasz dialektusban pedig Guriza.Nemcsak Európa idei kulturális fővárosának elnevezése kapcsán adódnak különbségek, hanem a történelem értelmezéséről is, sőt, arról is, hogy egy vagy két városról van-e szó. Erről személyesen is meggyőződhettem, az őshonos európai kisebbségek napilapjainak egyesülete (MIDAS) – melynek a Nyugati Jelen is tagja – éppen Európa idei kulturális fővárosában tartotta közgyűlését. Vérrel áztatott festői vidékA szlovén–olasz határ mesésen szép hegyvidéken húzódik. A várost körülvevő erdők és szőlőültetvények, a hegyoldalon épült szépséges kis falvak, a város évszázados épített öröksége, a mediterrán növényzet roppant kellemes benyomást keltenek. Azt gondolnánk, hogy a térség amolyan miniatűr földi paradicsom, ahol hosszas szembenállás után a szlovének és az olaszok igazi testvéri harmóniában élnek egymással. Holott Európa egyik leginkább véráztatta helyéről van szó. 1918-ig a vidék évszázadokon keresztül a Habsburg Monarchia része volt, annak Tengermellék (Litoral) nevű, Trieste fővárosú tartományaként. Az 1001-ben alapított várost akkoriban Görz néven ismerték, holott 30 ezres lakosságának csak kb. a 10%-a volt német anyanyelvű. Fele olasz volt, mintegy egyharmada szlovén, a maradék pedig a Monarchia egyéb népei köréből került ki.1915-ben Olaszország belépett az első világháborúba a Monarchia ellen a Tengermellék és Dalmácia megszerzése céljából. Az olasz front két évig a Görz környéki Isonzo (szlovénül Soča, ejtsd Szocsá) folyó menti hegyekben húzódott. Két év alatt nem kevesebb, mint 12 nagy csata zajlott a két hadsereg között, melyekben az olaszok mintegy 600 ezer, az Osztrák–Magyar Monarchia pedig olyan 500 ezer katonát vesztett el. Az első világháború egyik legvéresebb frontja volt, már akkor az olasz és az osztrák–magyar hadsereg temetőjének nevezték.Az akkori sebek oly súlyosak voltak, hogy jelképesen szólva több mint egy évszázad után sem gyógyultak be. Manapság sem ritka, hogy a hegyoldalakon gazdálkodó helyi földművesek vagy a turisták emberi csontokra bukkannak, a hegyoldal egyes részein pedig növényzet sem nő, mivel 1915 és 1917 között annyi bomba, akna, gránát és vegyi anyag zúdult rá, hogy a talaj tartósan megkárosult.1918-ban az olasz–szlovén nyelvhatáron fekvő város Olaszország része lett, akárcsak a sokkal jelentősebb tengeri kikötők, Trieste és Fiume. Az új hatalom tragikusnak bizonyult a kisebbségek számára. A két világháború közötti időszak is a tomboló szélsőséges nacionalizmus korszaka volt Európában, Olaszországban pedig Mussolini turbófokozatba kapcsolta. Bezártak minden kisebbségi iskolát, felgyújtották a közösségi és a kulturális intézményeket, s még a szlovének nevét is elolaszosították. Azokat az értelmiségieket, akik kitartottak a szlovén nemzeti identitás és az anyanyelv megőrzése mellett bebörtönözték vagy megkínozták. A német és egyéb nyelvű kisebbségek akkor tűntek el, a szlovének pedig élethalál harcot vívtak nemzeti önazonosságuk megőrzéséért.A második világháború végén fordult a kocka, 1945-ben Tito partizánjai foglalták el a várost, és szörnyű vérfürdőt rendeztek. Az egykori Habsburg Tengermellék vegyes olasz–szlovén–horvát lakosságú vidékén kb. 30 ezer olaszt mészároltak le, többnyire civileket, asszonyokat, időseket és gyerekeket. A civil lakosság elleni vérfürdők mondhatni, a jugoszláv partizánok egyedi „aláírásai” voltak, a Vajdaságban például mintegy 50 ezer magyart és németet, Horvátországban pedig több mint 100 ezer embert mészároltak le, mindenütt fasiszta-vadászat ürügyén. Berlin kicsiben, avagy határ a városbanA második világháború után Olaszország és Jugoszlávia is igényt tartott a városra – és a teljes egykori Tengermellék tartományra – noha mindkettő figyelme a két nagy tengeri kikötő, Trieste és Rijeka/Fiume sorsára összpontosult, az olaszok mindkettő megtartását, a jugoszlávok pedig mindkettő megszerzését célozták. A kisebb és jelentéktelenebb Goriziának csak másodlagos szerep jutott, holott mindhárom város hasonló demográfiai adottságokkal rendelkezett: mindhárom olasz többségű többnemzetiségű volt, a város környéki falvak viszont szlovén, illetve horvát lakosságúak. Végül a szövetségesek köztes megoldást választottak, a második világháborút lezáró 1947-es párizsi béke Jugoszláviának ítélte a Fiumét/Rijekát, illetve az egykori Tengermellék oroszlánrészét, Olaszország pedig megtarthatta Triestet és Gorizia nagy részét. A határt a városban húzták meg, úgy, hogy az óváros Olaszországnál maradt, Jugoszláviának pedig csak a Habsburg időkben épült impozáns vasútállomás, a tekintélyes ferences kolostor, néhány városszéli magánház, a temető és a városi vízművek jutottak.„Gondoljuk el, hogy hirtelen szétválasztottak családokat, egyeseknek a háza az egyik országban maradt, a földje, munkahelye, rokonai a másik országba kerültek, sok családi tragédia volt emiatt” – mesélte Kaja Širok szlovén történész. 1947 és 1954 között a várost igazi vasfüggöny választotta el, hét évig semmilyen átjárás sem volt a két rész között. Később a politikai kapcsolatok javultak a kapitalista Olaszország és a szocialista Jugoszlávia között, 1954-től bevezették az úgynevezett kis határátkelőt, mellyel a határtól 10 kilométeren belül lakók évente néhányszor átmehettek a másik oldalra, maximum 10 kilométert. Hét év után a kettéválasztott családok ismét személyesen találkozhattak, illetve az olasz Gorizia lakosai leróhatták kegyeletüket hozzátartozóik sírjánál az immár Nova Goricában lévő temetőben. Egy városból két városAz új határ meghúzásánál a szlovén (akkor jugoszláv) oldalon Tito marsall új város építését rendelte el Nova Gorica néven. Majdnem ezer évvel Gorizia első okleveles említése után megszületett kisebb ikertestvére. Tito pragmatikus és ideológiai megfontolásokból döntött Nova Gorica létrehozása mellett: az egykori Tengermellék Jugoszláviához csatolt, immár majdnem színtiszta szlovén lakosságú részében nem volt város, csak falvak, ahol maximum általános iskola működött, gimnázium viszont nem, posta, kórház, színház és bíróság sem volt, hiszen azok mind az olasz oldalon maradtak. Az ideológia szintén fontos szerepet játszott, a jugoszláv elvtársak kezdettől fogva hangoztatták, hogy olyan szocialista mintavárost építenek, amely átragyog a határon! Mondani sem kell, hogy tipikus szocialista lakótelepek épültek, de meglehetősen színvonalas minőségben: a tömbházlakások sokkal tágasabbak voltak, mint bárhol másutt Jugoszláviában, vagy a többi szocialista országban, a közintézményekkel való ellátottság arányosan magas volt, nehogy a közvetlenül mellette lévő kapitalista nagytestvér elcsábítsa.A hetvenes években a politikai légkör tovább javult, 1975-től a kis határátkelőt már korlátlanul lehetett használni, noha a határőrök és a vámosok mindkét oldalon szigorúan ellenőrizték az iratokat és a csomagokat, és csak kis pénzösszegeket lehetett átváltani jugoszláv dinárból olasz lírába és fordítva. Ezt azonban mindkét oldalon kijátszották, virágzott a csempészet, egész hálózatok alakultak ki, olyannyira, hogy jelenleg az egykori határőrség épületében csempészet-múzeumot létesítettek. „Gyakran átjártak, nagyszüleim minden második vasárnap az istentisztelet után átmentek ebédre Goriziába nagyapám bátyához, a másik vasárnap pedig ők jöttek át hozzánk” – emlékszik vissza gyermekkorára az 1975-ben született Kaja Širok. A fontosabb családi ünnepségeket mindig együtt töltötték, az anyagiakkal sem voltak különösebb gondok, a határ másik oldalán élő rokonoknál, ismerősöknél hagyták a megengedettnél nagyobb pénzösszegeket.A helyzet a kommunizmus összeomlásával és Jugoszlávia szétesése nyomán 1991-ben függetlenné vált Szlovénia idején tovább javult. Mindkét ország visszavonta a határ mentén korábban nagy számban állomásoztatott katonákat, felszedték a szögesdrótot, és a csomagokat sem ellenőrizték többé, csupán az útleveleket. A városon belüli drótkerítést azonban csak Szlovénia 2007-es schengeni csatlakozásakor bontották le. Azt mindenki elismeri, hogy a két városrészt 1954 után elválasztó drótkerítés ártatlan gyermek-csíny volt a berlini falhoz képest. Egység és megosztottság ismét2007 után a két város összenőtt, teljesen szabadon lehetett átjárni, munkát vállalni, vagy ingatlant vásárolni. Sokan éltek is a lehetőséggel, és átköltöztek a másik oldalra, illetve naponta többször is átjárnak különféle célokkal. Végül is a távolságok nem nagyok, gyalog is könnyen meg lehet tenni: az olyan 33 ezres olasz Gorizia és a mintegy 13 ezres szlovén Nova Gorica városházai közötti távolság kb. annyi, mint a dévai városházától a zeneiskoláig. A két város ugyanis közigazgatásilag továbbra is különálló, mindkettőnek saját polgármestere van, az egyik oldalon az olasz, másik oldalon pedig a szlovén törvények érvényesek, s a közfeliratok is egynyelvűek mindkét oldalon, noha olasz szót gyakran lehet hallani Nova Goricában és szlovén beszédet Gorizia utcáin. Közös a városi közszállítás, vagyis a buszjáratok mindkét oldalra eljutnak, a vízművek és egyre inkább az egészségügy is a két kórház együttműködése révén. Sürgősség esetén például a mentők a legközelebbi korházba szállítják a sérültet, függetlenül attól, hogy melyik országból származik. Szintén közösek az iskolai kulturális és sportrendezvények, a kétnyelvűség visszaszorulása ellenére.A város és a környező falvak lakossága hagyományosan kétnyelvű volt az 1947-es határmódosításig, mindenki törte a másik nyelvet is, ha nem is beszélte tökéletesen. A háború után Goriziában már csak a helyi kisebbség tagjai ismerték a szlovént, Nova Goricában viszont főleg a televízióból tanultak meg olaszul. Az olasz tévé sokkal érdekesebb és színvonalasabb volt, mint a jugoszláviai, Nova Goricában a hetvenes-nyolcvanas években jóformán csak azt nézték, mint a magyar határ mentén az erdélyiek a budapesti tévét. Az iskolákban nem oktatták a másik nyelvet, s most sem oktatják. Egyszerűen nincs többé igény rá, a fiatalok szinte kizárólag a globális közvetítőnyelvet, az angolt használják a kölcsönös kommunikációhoz. Az idősebbek és a középkorúak mindig olaszul/szlovénül köszönnek, illetve szólalnak meg, ha boltba vagy hivatalba mennek a másik oldalra, számukra az a legtermészetesebb, még ha csak törik is a másik nyelvet. Mindezek ellenére a két város annyira összenőtt, hogy együtt pályázták meg az Európa Kulturális fővárosa címet, s 2020 januárjában el is nyerték Határtalan mottóval. Éppen akkor, amikor már végkép szétválaszthatatlannak tűntek, ismét leereszkedett a vasfüggöny: 2020 februárjában kitört a koronavírus-járvány, amely Olaszországot rendkívül korán és fájdalmasan érintette. Az olaszok lezárták a határt, kerítéseket húztak fel, jó másfél évre Gorizia és Nova Gorica megint külön vált, olyannyira, hogy az átjárás is szinte lehetetlen volt. 2020–21-ben nem volt egyetlen nap sem, amikor a járványintézkedések azonosak lettek volna a határ két oldalán. Ez komoly szellemi csapást jelentett a lakosság számára, jóformán senki sem gondolta volna, hogy a huszonegyedik század elején visszatérhetnek a fizikai határok. A járvány vége után a kerítéseket felszedték, a határőrök azonban megmaradtak olasz oldalon, immár az illegális migránsok feltartóztatása céljából. Tito és Mussolini árnyékaNagyszerűen együttműködünk, nagyra értékeljük egymás kultúráját, testvéreknek tekintjük egymást, közös jövőt építünk, egy valamiben viszont semmiképpen sem tudunk egyetérteni, a múltat eltérően, sőt ellentétesen értelmezzük, hangsúlyozzák egyöntetűen mindkét oldalon.Az ikervárosokat övező hegyeken a jugoszláv időkben fehér kőtömbökből alkotott nagy betűkkel kiírták Tito nevét. A messziről látható magaslati felirat az olasz oldalnak szólt, s a mai napig érintetlenül megmaradt, valahogy úgy, ahogy Déva határában évtizedeken keresztül messziről látható volt a fákból kialakított 700-as felirat. Gorizia vezetősége régóta szorgalmazza Nova Gorica elöljáróinál a provokatív felirat eltávolítását, vagy legalább letakarását. Az olaszok számára Tito tömeggyilkos diktátor, a jugoszláv kommunisták 1945-ös vérengzéseit nem felejtik el, a partizánok gaztettei továbbra is rémálmokat váltanak ki Goriziában. Szlovén oldalról viszont jelezték, hogy csak akkor hajlandók lebontani a Tito feliratot, ha Gorizia visszavonja Mussolini díszpolgári címét, amit 1938-ban adományozott. Erre viszont az olaszok nem hajlandók, a tavaly őszi tanácsülésen a helyi tanács elsöprő többséggel állt ki a díszpolgári cím megtartása mellett, holott a szlovének szemében Mussolini durva elnyomása szintén rémálmokat vált ki. Ami az egyik félnek felszabadítást, az a másik félnek megszállást és elnyomást jelentett, és ez nyomasztóan hat Európa kulturális iker-fővárosaira!Mennyire erős a nosztalgia, érdeklődtünk a helyieknél? Szlovén oldalon az idősek körében van némi jugo-nosztalgia, de nem jelentős, összehasonlíthatatlanul kisebb, mint például Szerbiában vagy Boszniában. A Habsburg nosztalgia főleg az olasz oldalon jelentős, Goriziában (és Triesteben) gyakran emlegetik a Ferencjóskás régi szép időket. Amikor a város még egységes volt, semmilyen határ sem létezett, és a nemzetiségek békében éltek, kultúráik egymás mellett virágoztak. Az Európai Kulturális főváros Határtalan mottója lényegében azt eleveníti fel. Hozzászólások Szupercím: GO 2025 – kultúra határtalanul Sliderban megjelenés: Ki
